Olyan próbatétel elé állított a sors, amivel úgy érzem nem biztos, hogy meg tudok birkózni. Valószínűleg szakember segítségét fogom kérni. De az is sokat segít, hogy írok ide. A segítő család most leszűkül a férjemre, mert ő tud csak róla és persze a legjobb barátnőm (aki sajnos pont most van külföldön). Igazából ez az egész nemcsak az én problémám, hanem a férjemé is.
A férjemmel (nagy egyetértésben) mindig három gyereket akartunk. Az első gyerek három hónap alatt jött össze. A másodikra hat évet vártunk. Megpróbálkoztunk mindennel, ami csak létezik. Már időpontunk volt a Győri Kaáli Intézetbe, amikor kiderült, teherbe estem. Spontán. Nagy volt az öröm. Kimondhatatlan. Mint az elsőnél. Aztán a második után nem is gondolkoztunk, vállaltuk boldogan a harmadikat is. Aki ráadásul (a két lány után) fiú lett. Úgy gondoltam ezzel én letudtam még 35 éves korom előtt a családalapítást. Sajnos egy félreértés miatt (én és az orvosom között) bár én szerettem volna, de nem kötötték el a petevezetékemet a harmadik császármetszés alkalmával. Fogamzásgátló tablettát két okból nem szedhetek. Az egyik a súlyos magas vérnyomásom, amit rendszeres gyógyszereléssel tartok kordában, a másik a májamon levő heamangiomák, amik a terhességekkel egyenes arányban szaporodtak el. Felajánlották a spirált, mint lehetőséget, de ettől mereven elzárkóztam. Maradtak az egyéb védekezési módok. Nagyon vigyáztunk mindig. Mégis terhes lettem. Újra. Negyedszer is. A legrosszabbkor. Minden téren. Most veszítettem el a munkahelyemet, a férjem két év leforgása alatt a második munkahelyét veszíti el. Az egészségem pedig romokban. Mindezek mérlegelése után, álmatlan éjszakák, sok beszélgetés, rengeteg sírás és néhány orvosi konzílium után az a (közös) döntés született, hogy ez a baba nem születhet meg. Mindennek érzem most magam, csak embernek nem. Ha majd újra képes leszek tükörbe nézni, írok majd megint. Talán. Addig is köszi mindenkinek aki olvassa, olvasta a soraimat.
A férjemmel (nagy egyetértésben) mindig három gyereket akartunk. Az első gyerek három hónap alatt jött össze. A másodikra hat évet vártunk. Megpróbálkoztunk mindennel, ami csak létezik. Már időpontunk volt a Győri Kaáli Intézetbe, amikor kiderült, teherbe estem. Spontán. Nagy volt az öröm. Kimondhatatlan. Mint az elsőnél. Aztán a második után nem is gondolkoztunk, vállaltuk boldogan a harmadikat is. Aki ráadásul (a két lány után) fiú lett. Úgy gondoltam ezzel én letudtam még 35 éves korom előtt a családalapítást. Sajnos egy félreértés miatt (én és az orvosom között) bár én szerettem volna, de nem kötötték el a petevezetékemet a harmadik császármetszés alkalmával. Fogamzásgátló tablettát két okból nem szedhetek. Az egyik a súlyos magas vérnyomásom, amit rendszeres gyógyszereléssel tartok kordában, a másik a májamon levő heamangiomák, amik a terhességekkel egyenes arányban szaporodtak el. Felajánlották a spirált, mint lehetőséget, de ettől mereven elzárkóztam. Maradtak az egyéb védekezési módok. Nagyon vigyáztunk mindig. Mégis terhes lettem. Újra. Negyedszer is. A legrosszabbkor. Minden téren. Most veszítettem el a munkahelyemet, a férjem két év leforgása alatt a második munkahelyét veszíti el. Az egészségem pedig romokban. Mindezek mérlegelése után, álmatlan éjszakák, sok beszélgetés, rengeteg sírás és néhány orvosi konzílium után az a (közös) döntés született, hogy ez a baba nem születhet meg. Mindennek érzem most magam, csak embernek nem. Ha majd újra képes leszek tükörbe nézni, írok majd megint. Talán. Addig is köszi mindenkinek aki olvassa, olvasta a soraimat.
Teljesen megértelek és rettentően sajnálom... :( Nagyon együtt érzek veled, én is kicsit belehalnék egy ilyen szituációba.
VálaszTörlésSajnálom...Nem voltam még ilyen helyzetben tehát nem tudom mit érzel de megértelek és várom hogy újra jelentkezz.
VálaszTörlés