2010. augusztus 11., szerda

Újra itt...

Először is köszi Viki és Gyöngyi a bíztató szavakat!!! Sajnos a dolgok fizikai részén sem vagyok még teljesen túl, ugyanis a 100-ból egy komplikáció, az általában én vagyok mindig. Nem akarom nagyon feszegetni a témát,csak úgy nagy vonalakban leírnám az elmúlt hetek történéseit. Miután az orvosommal közösen a megszakítás mellett döntöttünk, utána kezdődött csak el igazán a pokoljárásom. Egy csütörtöki napon el kellett mennem a Családvédelmi Szolgálathoz, ahol egy erősen nyugdíjaskorú védőnő kerek egy órán át ecsetelte a védekezési módokat. Mivel különben is "jó" kedvem volt, közöltem vele, hogy én nem egy 16 éves csitri vagyok, aki elment hétvégén bulizni, jól beb...ott, aztán reggel terhesen ébredt, úgyhogy kerüljük ha lehet, a felesleges köröket. Na a beszólásom csak rontott az amúgy is rossz helyzetemen, mert onnantól kezdve megpróbált az összes lehetséges módon akadályokat gördíteni a keddre kitűzött műtéti időpont elé. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy az a szabály, hogy a Családvédelmibe három nap múlva vissza kell menni. Enélkül nem megy a bicikli. Egy élmény volt. A másik nehézség az volt, hogy a terhesgondozóba kellett mennem vérvételre. Na ezt szívesen kihagytam volna. Ott ültem a sok nagypocakos, NST-re váró kismama között, akik a kis jövevényekről beszélgettek és én közben megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni és nem gyűlölni annyira magam. Másnap háziorvos. Hétfőn újra Családvédelmis néni, újabb lelki fröccs (nekem). Kedd műtét. Fél nyolcra kellett menni. Persze mivel én császárral szültem az összes gyerekemet, ezért méhnyak tágító lamináriát helyeztek fel (életem eddigi legrosszabb élménye, leszámítva a második szülésemet, amikor felébredtem műtét közben). A laminária miatt én kerültem utolsónak sorra. Hét embert műtöttek meg előttem!!! Ebből három a szobatársam volt. Már indultak hazafelé mikor én ébredeztem. El kell, hogy mondjam, hogy a védőnőtől elkezdve, az altatóorvos, a vérvételes hölgy, a kórházi személyzet (orvosok és nővérek egyaránt) KÉT kivétellel (egyik a háziorvosom volt, másik a nőgyógyászom), szóval mindenki egy utolsó gyerekgyilkosként viselkedett velem és a társaimmal. Anélkül, hogy bármelyikük is megkérdezte, vagy utána járt volna, hogy miért történik mindez. Anélkül, hogy bármit is tudna rólam, a körülményeimről, az érzéseimről. Ilyen megalázó helyzetben még sohasem voltam és remélem, hogy soha többé nem is leszek. A nőgyógyászom volt a leginkább mellettem lélekben is, az első perctől fogva, a mai napig. Hálás is vagyok neki nagyon! Sajnos a műtét óta folyamatosan gondjaim vannak. Mivel háromszorosan műtött méhem van, nálam alapból hosszabb a gyógyulási idő, de erre még rájön az, hogy gyulladás lépett fel műtéti szövődményként, ami miatt antibiotikumokat és görcsoldót szedek. A lényeg, hogy amíg a fizikai részén nem tudok túljutni, addig a lelki oldala sem működik. Sajnos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése